Kilépsz a gimnázium vagy a szakközép kapuján és úgy érzed túl vagy a nehezén. Hát persze. Még az is lehet hogy nem tudom melyik irányba menj, de el kell indulni valamerre. Nincs idő, valamit el kell kezdeni…még ha csak átmenetileg is. Jó lesz, gyerünk.
Vagy mész tovább tanulni, vagy elkezdesz dolgozni. Csinálod, itt-ott megakadsz de azért haladsz valamerre. Bár mintha másoknak jobban menne, de mindegy van még csomó idő.
Aztán pár év után szöget üt a fejedbe a gondolat. Aztán egyre többször tör a felszínre:
Nem itt kéne tartani, nem ezt kéne csinálni. Szüleink ilyenkor már hol tartottak… a többi kortársam már hol tart. Szeretik a munkájukat, elvégeztek valami iskolát, lakásuk van és kocsijuk, beutazzák a világot, és lassan családjuk is van. Ja nem már van is. Nem is hívnak már annyit, megvan a maguk élete.
A munka sem olyan izgalmas már, nem erre gondoltál amikor elkezdted. És akkor ott állsz és csak arra tudsz gondolni, hogy valahol valamikor valahogyan elkúrtál.
Miért olyan ismerős ez a dolog sok embernek? Ennek jártunk utána...